Gondolkodtatok már azon, hogy néhány esetben mennyire szűk a határvonal a felelőtlen és a túlaggódó szülő között?
– Amikor döntenünk kell, hogy bevigyük-e a beteg gyereket hétvégén az ügyeletre, vagy megvárjuk a hétfőt.
– Kikérjük-e másik orvos véleményét, ha nem vagyunk elégedettek a diagnózissal?
– Orvoshoz vigyük-e a gyereket, ha kifordul a bokája, vagy elég, ha beborogatjuk?
Ezek mind-mind olyan helyzetek, amikor egyik pillanatról a másikra túlaggódó szülőből hirtelen felelőtlen szülővé válhatunk, vagy fordítva.
Ugyanezt a dilemmát éreztem az utóbbi hetekben, hónapokban az erdei iskolával kapcsolatban is: El merjem-e engedni diabéteszes fiamat az erdei iskolába, vagy sem? Felelőtlenség lenne elengedni őt? Vagy túlaggódom a dolgokat? Hiszen már 11 éves, és szinte teljesen önállóan kezeli a diabéteszét.
Ugyanezt a dilemmát éreztem az utóbbi hetekben, hónapokban az erdei iskolával kapcsolatban is: El merjem-e engedni diabéteszes fiamat az erdei iskolába, vagy sem? Felelőtlenség lenne elengedni őt? Vagy túlaggódom a dolgokat? Hiszen már 11 éves, és szinte teljesen önállóan kezeli a diabéteszét.
Azért nem annyira egyszerű eldönteni ezt a kérdést, hiszen nem csak rajtunk múlik, hanem rengeteg egyéb tényezőtől is függ.
PEDAGÓGUS SZEREPE
Az első kérdés mindig az, hogy egyáltalán elvállalja-e a pedagógus, hogy ennyi gyerek mellett külön figyelmet fordít a diabéteszes gyermekre. Sajnos gyakran még az egynapos osztálykirándulásra sem viszik el a cukorbeteg gyereket, csak akkor, ha a szülő is elkíséri, és vállalja érte a felelősséget. Nem egyszer olvastam már diabéteszes fórumokon hasonló történeteket, amikor kirekesztették a cukorbeteg gyermeket a közösségből, csak azért, mert a pedagógus nem akarta vállalni a diabétesszel járó plusz feladatokat.
Nálunk ez a kérdés fel sem merült, az első perctől kezdve úgy állt a dolgokhoz a fiam tanárnője, Judit néni, hogy Martin is megy velük a táborba. Még azt is vállalta, hogy belövi neki a kanült, amit kétnaponta kell cserélni (inzulinpumpához), és hogy Martin is megnyugodjon, az én karomba szúrta először a „próba-kanült”. Most csinált ilyet életében először, de olyan magabiztosan tette a dolgát, mintha rutinos diabéteszes nővérke lenne.
Azt is vállalta, hogy akár éjszaka is megméri a vércukrát, és hogy bármikor felhívhatom őt, amikor csak szükségét látom. Hihetetlenül jól esett ez a pozitív hozzáállás. Egy percig sem éreztette velem azt, hogy neki ez nyűg lenne. Sőt, amikor egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy elengedjem-e Martint az erdei iskolába, még ő mondta nekem azt, hogy eszembe ne jusson megfosztani őt ettől az élménytől.
ÉTKEZÉS
A legnagyobb kihívást a megfelelő étkezés biztosítása jelentette. Sajnos még mindig sokan úgy gondolják, hogy a diabéteszes menü csupán annyit jelent, hogy az ételeket cukormentesen kell elkészíteni. Az első alkalommal, amikor a táborvezetővel beszéltem, azt mondta, hogy nem probléma számukra semmilyen allergia, se a lisztérzékenység, se a tejérzékenység, se a cukorbetegség (mint allergia…hmm… ). Amikor rátértünk a részletekre, és elküldte a menüt, csalódottan láttam, hogy az ételek többsége nem megfelelő a fiam számára (tészta, palacsinta, paprikáskrumpli, sült krumpli), és mivel nem alkalmaznak dietetikust, így szénhidrátot sem tudnak számolni.
Sebaj, gondoltam napközben nagy baj nem lehet, nagyjából meg tudja már becsülni a fiam az ételek szénhidrát tartalmát. Legfeljebb majd korrigál, ha szükség van rá. Az éjszakai hipóktól (alacsony vércukor) viszont féltettem, ezért kitaláltam, hogy keresek egy olyan ételfutárt, ahol pontosan fel van tüntetve az ételek szénhidrát tartalma, és tőlük rendelem majd a vacsorát. A gond csak az volt, hogy egyetlen ételfutár sem szállít arra a területre, így tovább kellett törni a fejünket, hogyan tudnánk megoldani a helyzetet.
Szerencsére pozitívan állt a táborszervező is a dolgokhoz, így abban maradtunk, hogy pontosan kimérve küldöm majd nekik a rizst, diabetikus tésztát, kenyeret, és megadtam, hogy melyik ételből mennyit kaphat majd a fiam.
TÉRERŐ
PEDAGÓGUS SZEREPE
Az első kérdés mindig az, hogy egyáltalán elvállalja-e a pedagógus, hogy ennyi gyerek mellett külön figyelmet fordít a diabéteszes gyermekre. Sajnos gyakran még az egynapos osztálykirándulásra sem viszik el a cukorbeteg gyereket, csak akkor, ha a szülő is elkíséri, és vállalja érte a felelősséget. Nem egyszer olvastam már diabéteszes fórumokon hasonló történeteket, amikor kirekesztették a cukorbeteg gyermeket a közösségből, csak azért, mert a pedagógus nem akarta vállalni a diabétesszel járó plusz feladatokat.
Nálunk ez a kérdés fel sem merült, az első perctől kezdve úgy állt a dolgokhoz a fiam tanárnője, Judit néni, hogy Martin is megy velük a táborba. Még azt is vállalta, hogy belövi neki a kanült, amit kétnaponta kell cserélni (inzulinpumpához), és hogy Martin is megnyugodjon, az én karomba szúrta először a „próba-kanült”. Most csinált ilyet életében először, de olyan magabiztosan tette a dolgát, mintha rutinos diabéteszes nővérke lenne.
Azt is vállalta, hogy akár éjszaka is megméri a vércukrát, és hogy bármikor felhívhatom őt, amikor csak szükségét látom. Hihetetlenül jól esett ez a pozitív hozzáállás. Egy percig sem éreztette velem azt, hogy neki ez nyűg lenne. Sőt, amikor egy kicsit elbizonytalanodtam, hogy elengedjem-e Martint az erdei iskolába, még ő mondta nekem azt, hogy eszembe ne jusson megfosztani őt ettől az élménytől.
ÉTKEZÉS
A legnagyobb kihívást a megfelelő étkezés biztosítása jelentette. Sajnos még mindig sokan úgy gondolják, hogy a diabéteszes menü csupán annyit jelent, hogy az ételeket cukormentesen kell elkészíteni. Az első alkalommal, amikor a táborvezetővel beszéltem, azt mondta, hogy nem probléma számukra semmilyen allergia, se a lisztérzékenység, se a tejérzékenység, se a cukorbetegség (mint allergia…hmm… ). Amikor rátértünk a részletekre, és elküldte a menüt, csalódottan láttam, hogy az ételek többsége nem megfelelő a fiam számára (tészta, palacsinta, paprikáskrumpli, sült krumpli), és mivel nem alkalmaznak dietetikust, így szénhidrátot sem tudnak számolni.
Sebaj, gondoltam napközben nagy baj nem lehet, nagyjából meg tudja már becsülni a fiam az ételek szénhidrát tartalmát. Legfeljebb majd korrigál, ha szükség van rá. Az éjszakai hipóktól (alacsony vércukor) viszont féltettem, ezért kitaláltam, hogy keresek egy olyan ételfutárt, ahol pontosan fel van tüntetve az ételek szénhidrát tartalma, és tőlük rendelem majd a vacsorát. A gond csak az volt, hogy egyetlen ételfutár sem szállít arra a területre, így tovább kellett törni a fejünket, hogyan tudnánk megoldani a helyzetet.
Szerencsére pozitívan állt a táborszervező is a dolgokhoz, így abban maradtunk, hogy pontosan kimérve küldöm majd nekik a rizst, diabetikus tésztát, kenyeret, és megadtam, hogy melyik ételből mennyit kaphat majd a fiam.
TÉRERŐ
Néhány nappal indulás előtt egy barátnőmmel beszélgettem, aki tavaly volt a kislányával ugyanebben a táborban, és említette, hogy nagyon rossz volt a térerő, alig tudták használni a telefonjukat. A 70-es telefonok egyáltalán nem működtek, a 30-as valamennyire igen, a 20-es telefonok térereje volt a legjobb. A fiam 30-as telefont használ, ezért gyorsan beszereztem neki egy 20-as készüléket is arra az esetre, ha nem tudja használni a telefonját. Nagyon fontos, hogy folyamatosan kommunikálni tudjunk egymással, és segíteni tudjak neki, ha szüksége van rá. Nagy sikere volt az új (4900 Ft-os ) autós telefonnak, majdnem összevesztek rajta a fiúk.
ÉJSZAKÁK
Semmi mástól nem félek annyira, mint az éjszakáktól. Napközben tudom, hogy nem történhet baj, hamar megérzi a fiam a hipót, és tudja, hogy ilyenkor mi a teendő. De éjszaka ki fog rá vigyázni?
Hosszú ideig törtem a fejem, hogyan tudnám megoldani, hogy felügyelet alatt legyen éjszaka is a vércukra. Kérjem meg a tanárnőket, hogy én is velük mehessek a táborba kísérőnek? De akkor ki gondoskodik a másik két gyermekemről? Vegyen ki egy hét szabadságot a férjem, hogy vinni-hozni tudja őket az iskolába, óvodába? És különben is, milyen érzés lenne Martinnak, hogy állandóan „ott lógok” a nyakán. Ez a megoldás kizárva.
Következő ötletem az volt, hogy keresek a közelben valami szállást, és éjszakára kihozom a fiamat. De itt megint felmerült a kérdés, hogy mit csinálok a másik két gyerkőccel, és milyen érzés lesz Martinnak minden este elhagyni a tábort.
Szerencsére nagyon ritkán hipózik éjszaka a fiam. 5 év alatt, talán ha háromszor fordult elő, hogy 3 alatti volt a vércukra lefekvés után. Persze, épp a tábor előtt néhány nappal volt egy nagyon durva hipója (2,2), csak hogy jobban izgulhassak. Ami bíztató, hogy felébredt rá az éjszaka közepén, és hívott, hogy nem érzi jól magát.
Kérdezgettem ismerőseimet a diabéteszes fórumokon, hátha van valakinek ötlete arra, hogyan tudnám biztonságosabbá tenni a táborban töltött napokat. Így került szóba a szenzor, mint lehetőség. A szenzor folyamatos glükóz monitorozást tesz lehetővé, és jelezni tudja, ha túl alacsonyra esik, vagy túl magasra szökik fel a vércukor. Azt is be lehet állítani, hogy nagyon alacsony értéknél automatikusan felfüggessze a pumpa az inzulin adagolást.
Persze ez sem jelent 100%-os megoldást, mivel a szöveti vércukor értéke nem a valós (real-time) értéket mutatja, hanem kb. 30 percet „késik”, de azért mégiscsak ad egy biztonságérzetet az embernek. Az ára igen borsos, 12.000 Ft-ba kerül 6 napra, de a biztonság minden pénzt megér. 1-2 héttel a tábor előtt felhelyeztünk egyet tesztelésre, hogy megszokja a fiam, hogyan működik, majd a tábor előtti napon feltettünk egy újabbat.
CSOMAGOLÁS
Szinte az egész hétvége készülődéssel telt. Összeállítottam az étteremnek a külön kimért ételeket (rizs, tészta, kenyér, stb). Mivel tízórait és uzsonnát nem kapnak, minden napra bekészítettem valami harapnivalót, amit szintén egyenként felcímkéztem, hogy mi mennyi szénhidrátot tartalmaz.
Összeraktam a szükséges eszközöket (vércukormérő, pót-vércukormérő, tesztcsíkok, kanülcseréhez szükséges eszközök, glükagon injekció, fertőtlenítő spray, szőlőcukor, stb). Még a ruhákat be sem pakoltam, de már így is egy kész bőröndnél jártunk.
UTAZÁS
Hétfőn reggel végül elutazott a fiam a táborba. Fájó szívvel, de úgy döntöttem, hogy elengedem őt. Megbíztam a tanárnőben, és mindenek előtt a fiamban, hogy okosan fogja kezelni a diabéteszét.
Persze problémák bármikor adódhatnak, ezért megbeszéltük, hogy ha bármi gond lenne, akkor inkább hazahozom őt a táborból.
Összeraktam a szükséges eszközöket (vércukormérő, pót-vércukormérő, tesztcsíkok, kanülcseréhez szükséges eszközök, glükagon injekció, fertőtlenítő spray, szőlőcukor, stb). Még a ruhákat be sem pakoltam, de már így is egy kész bőröndnél jártunk.
UTAZÁS
Hétfőn reggel végül elutazott a fiam a táborba. Fájó szívvel, de úgy döntöttem, hogy elengedem őt. Megbíztam a tanárnőben, és mindenek előtt a fiamban, hogy okosan fogja kezelni a diabéteszét.
Persze problémák bármikor adódhatnak, ezért megbeszéltük, hogy ha bármi gond lenne, akkor inkább hazahozom őt a táborból.
Az első két nap minden rendben volt, szerdán ebéd előtt viszont nagyon magasra ugrott a cukra. Hogy pontosan mi okozhatta, nem derült ki. Erős hidegfronti hatás volt, reggel kanült is cseréltek, de akár Somogyi hatás is lehetett. A magas cukor miatt annyira aggódott, hogy a stressztől még feljebb ment a cukra, és sajnos elérte a kritikus értéket, ezért úgy döntöttem, hogy hazahozom őt a táborból. Az út 1,5 órát tartott, és mire odaértem, a tanárnő már belőtt neki egy újabb kanült. Martin adott magának korrekciót, amitől szép lassan elindult lefelé a cukra. Fél 4 volt, amikor megérkeztem, Martin akkor ette csak az ebédjét, mert a magas cukor miatt egészen addig nem ebédelhetett. Az osztálytársai nagyon édesek voltak, mindenki kérdezgette, hogy jól van-e Martin, és persze irigykedtek, mert addigra már mindenkinek hiányzott egy kicsit a családja. Mondták is neki a lányok, hogy „de jó, neked, hogy itt lehet az anyukád” J
Egészen vacsoráig ott maradtam, közben szépen beállt a cukra, ezért végül úgy döntöttem, hogy mégsem hozom őt haza. Nagyon szeretett volna maradni, és a tanárnő is kérte, hogy maradhasson. Fájó szívvel, de elindultam hazafelé. Az éjszaka miatt még aggódtam egy kicsit, de a tanárnő hajnali 2-kor felkelt vércukrot mérni, és küldte nekem sms-ben az értéket, minden rendben volt. Másnap egész nap tökéletes cukrai voltak, még a késő esti szalonnasütés sem okozott gondot, és 4,9-es vércukorral ébredt az utolsó reggelen.
Hálás vagyok Judit néninek a Herceghalmi Általános Iskola 5. osztálya osztályfőnökének, hogy ennyire jól kezelte a dolgokat, hogy vállalta a felelősséget, az éjszakai vércukormérést, és a diabétesszel járó plusz feladatokat. Aggódtam Martinért, de végig tudtam, hogy jó kezekben van, hogy maximálisan odafigyelnek rá, és biztonságban van.
Hálás vagyok a táborszervezőnek és az étterem dolgozóinak, ugyanis saját szememmel láttam, hogy mennyire odafigyelnek rá, és hogy a lehetőségeikhez képest mindent megtesznek.
Így utólag már azt mondhatom, hogy nagyon jól döntöttem, hogy elengedtem őt az erdei iskolába. Nagyon sajnáltam volna, ha kimaradt volna ebből a sok-sok élményből.
És persze visszatérve az első gondolatomhoz, nagyon örülök, hogy végül túlaggódó szülőként és nem felelőtlen szülőként tekinthetek vissza erre az öt napra.
Közzétéve a Szurikáta Alapítvány oldalán.
Közzétéve a Szurikáta Alapítvány oldalán.
